Amikor Magyarországon megjelentek a valóságshow-k, volt szerencsém részt venni egy tárgyaláson, ahol az ORTT hívta tetemre a kereskedelmi tévéket ezért a szörnyűségért. Ki tudja, miért, jelen volt egy hölgy a katolikus egyház képviseletében, aki a közszolgálatiság éthoszát kérte számon Sváby Andráson és Árpa Attilán. Senki sem mert azonnal nevetni.

A közszolgálatiság komoly dolog, az éthosza neki meg pláne az. Az olyan komoly dolgok közé tartozik, ahova például a hazafiság, főleg a felelős hazafiság. Jellemzője, hogy definiálhatatlan; a magyar kereskedelmi tévék nem véletlenül merték megjátszani, hogy a főleg sztriptíztáncosokkal és kútba fulladt parasztasszonyokkal foglalkozó bulvármagazinjaikat beleszámítsák a közszolgálati vállalásaikba. Miért ne számítanák, ha a Kék Fény is közszolgálat?

Ha a lassan kimúló médiatörvényből szeretném megtudni, mi is a közszolgálat, amelynek éthoszát különben újságíróként nekem magamnak is a párnám alatt kellene tartanom, akkor bajban vagyok. A törvény szerint „közszolgálati műsorszám a műsorszolgáltató vételkörzetében (országos, körzeti, helyi) élő hallgatók, nézők tájékozódási, kulturális, állampolgári, életviteli szükségleteit, igényeit szolgáló műsorszám”. Ha betű szerint értelmezem ezt a hevenyészett fogalmazványt, akkor szemmel láthatóan nem az MTV, hanem az RTL Klub Magyarország első számú közszolgálati tévéje, amelyet alig lemaradva követ a TV2. Legalábbis ők azok, akik a közönségük életviteli, kulturális és tájékozódási igényeit a legalaposabban szolgálják, hiszen működésük nyolc éve alatt felmérték, hogy nézőik nagyon szeretnének tájékozódni afelől, mi történik a Barátok köztben és levetkőzik-e Bíró Ica végre. Emellett vannak kulturális igényeik is, amelyeket szintén igyekeznek kiszolgálni, az AGB adatai szerint meglehetős sikerrel.

Közszolgálat-e a szórakoztatás? Kétségkívül az, megillet mindenkit pontosan nyolc óra szórakozás. Hogy közszolgálat, főleg pedig éthosz alatt mi olyasmit értünk, ami véletlenül sem szórakoztató, az minimum a kommunista múltig vezethető vissza, de lehet, hogy Szent Ágostonig. A közszolgálat valami magasztos, nagyméretű és nemzetiszínű izé, ha szembejön az utcán, akkor kihúzzuk magunkat, megigazítjuk a nadrág korcát, és köszönünk neki alázatosan. De hogy merre megy, azt nem kérdezzük. Azért nem, mert nem fontos. Már nem az.

Az a közszolgálatiság, amit mi ma annak nevezünk, autoriter, paternalista csökevény. Abból az időből származik, amikor még csak az államnak, vagyis a politikai elitnek volt tévéje és rádiója, sőt szólásszabadsága is csak neki volt. Vagy neki sem. A paternalista állam nevelni és terelni akarta a népét, és az egy pártnak kiválóan megfelelt ehhez az egy tévé és egy rádió: a nép hazamegy, benyomja a gombot, és onnantól állambácsi tolja az arcába, amit jónak lát. A liberalizált rendszerben ennek az egésznek nincs már értelme. Ha állambácsi – értve ezalatt mind a politikai elitet, mind a vele együttműködő, az úgynevezett kultúra és az úgynevezett kultúrmocsok közt önkényesen határokat húzogató értelmiségi réteget – unalmas, érdektelen, fölösleges közléseket közvetít a tévéjén és rádióján, akkor nép bácsi lazán átkapcsol oda, ahol nem terhelik őt ilyesmivel. És ebben senki meg nem tudja őt akadályozni, mert ha neki is látnak a közszolgálat kerubjai zavarni a Szabad Európát és a Viasatot megint, akkor állampolgárunk videót fog nézni, vagy pornót az interneten. Kurrens példa: A Nagy Könyv, az MTV óriásvállalkozása kétszázhatvanezer nézőt érdekelt a csúcspontján. Érdekelt volna többet is, de ők nem bírták végignézni a műsort.

Ezen a konferencián, ha minden terv szerint halad, újrafogalmazzuk a közszolgálatiságot a digitális forradalom küszöbén. Szerintem ugyan messze van még az a forradalom, sőt a forradalmat alighanem lekéstük ezen a fronton, de az se baj, ha jó előre készülünk. Azok a tényezők, amelyeket a digitális forradalom utánra vetítünk, már jelen vannak, csak még kicsit analógok. Csak annyiról van szó, hogy az állampolgár egyre szabadabban válogathat.

Összekeverünk két gyökeresen különböző aktust. Összekeverjük a hozzáférhetőség biztosítását a népneveléssel. Nem vitatom, hogy megilleti a nyilvánosság a különböző egyházak állásfoglalásait, a Pénzügyminisztérium álláspontját, a civil szervezetek felhívásait. Az őket megillető nyilvánosság azonban nem egyenlő azzal, hogy mindenkihez becsönget a rendőr, és felolvassa a közleményt.

Azt vitatom, hogy ezeknek a tévében a helyük, hogy ezeknek egy potenciálisan tízmillió embert elérő, drága médiumban kell megjelenniük. Nyilvánosak, hozzáférhetők a törvénymódosítások is, de nem olvassák be mindegyiket a tévében, hanem megjelennek a Magyar Közlönyben, és akit érdekel, az ott elolvassa őket. Nem igaz, nem lehet igaz, hogy minden szubkultúrának, minden információnak bérelt helye van a tévében. Nem igaz, nem lehet igaz, hogy ez a mozgássérültek országa, és meg kell kímélni az embereket attól, hogy elmenjenek az újságosig vagy a könyvtárig. Nem igaz, hogy közszolgálati tévé, vagy tévés közszolgálatiság nélkül nincs élet.

Közszolgálati napilap például nincsen, a nyomtatott sajtó területén nem létezik az a struktúra, amit az elektronikus sajtóban fenntartunk. Kivéve persze a ciklusvégi kampányújságokat. Nem igaz tehát, hogy az államnak ott kell lennie a média minden területén, hogy milliárdokat kell ölnie veszteséges és korrupt intézményekbe. A televízió tömegmédium, csak akkor éri meg az üzemeltetése, ha tömegeket ér el. A bélyeggyűjtőknek szaklap, szakkönyv, havi klubtalálkozó és levelezőlista dukál, de nem rendszeres tévéműsor. Ha van szaklapjuk, könyvük és levelezőlistájuk, akkor különben is, minek a műsor? Csak azért, hogy legyen.

A közszolgálatiság immanensen megjelenik minden olyan médiumban, amely a közönségétől függ, akár vásárlóként, előfizetőként, akár reklámfogyasztóként használja a közönségét. Ami érinti, érdekli a polgárokat, azt a kereskedelmi médium be fogja mutatni, mert nem mondhat le a sztoriról. Ha nem így tesz, a konkurens nyeri a napot. Mindaddig, amíg van konkurens, a közszolgálatiság biztosított. Az állam dolga pedig nem az, hogy maga konkuráljon, megvalósítva mellesleg a dömping gazdasági bűntettét, hanem legfeljebb az, hogy biztosítsa a konkurens meglétét, vagyis igyekezzen megakadályozni az újramonopolizálódást.

A közszolgálati média paradoxona a szabad piacon, hogy nem a közönségétől függ, hanem az állami tőgytől, így szükségszerűen elszakad a fogyasztóitól, akikért tucatnyi másik tartalomszolgáltató versenyez. Amit nem lehet eladni, azt hülyeség gyártani.

2007-ben lejár a kereskedelmi tévék koncessziója, eljön a munkásságuk értékelésének ideje. Ha már ezt tesszük, ugyan vonjuk meg a közszolgálati média mérlegét is, csak illusztráció gyanánt. Ha ahhoz mérjük őket, a magyar kereskedelmi tévék kiemelkedően teljesítettek. Jöttek a messzi távolból, aztán megismerték, meghódították és megszerették a magyar népet. A meghódított magyar népbe természetesen magamat nem értem bele, de elfogadom, hogy a legdemokratikusabb, a közt saját érdekéből legrugalmasabban szolgáló intézményként összesen öt-hatmillió magyart szórakoztatnak naponta. Amennyire a szórakoztatásukba belefér, informálják is őket.

Mit művelt ezzel szemben a rendszerváltás óta a köztársaság saját tévéje? A korrupciós ügyeket, az archívum elkótyavetyélését, a sikkasztásokat ne is vegyük sorra. Sőt ne részletezzük a pártvezérelt ámokfutásokat, a zsidózó és buzizó műsorszámokat, Tornóczky Anitát. Nem ez a lényeg. A BBC is lefeküdt Blair háborújának, még most is alig győzi jóvátenni. Még csak az sem faktor, hogy a sajtó egyik és talán leginkább közszolgálati feladatában, a leleplezésben a közmédia semmilyen értékelhető eredményt nem tudhat magáénak, és nem véletlenül. (A szájbarúgós Horn Gyulát leszámítva persze.) Zuschlag János elszólásának közvetítése elképzelhetetlen lenne a köztévében.

Az a lényeg, hogy akármilyen is az MTV szubjektíve, az elég pontosan mérhető, hogy a köztársaság polgárainak legfeljebb tizenöt százaléka kíváncsi rá, de csak akkor, ha Márió harmonikázik. És ha szó szerint értelmezem a közszolgálatiságot – amire kénytelen vagyok, ha már a törvény nem segít nekem –, akkor abból itt eltűnt a köz. Fontos tanulsága ez tizenöt év demokráciának. Az a fajta köz – vagy ha tetszik társadalom –, amely monolitikusan érdekelt egy vagy több Nagy Állami Ügyben, vagy akár a kicsikben, felszívódott, nincs többé. Az embereket már nem érdekli annyira, mit gondol jónak vagy rossznak az állam, mint amikor kvázi kötelező volt az érdeklődés.

A közszolgálatiságnak tehát az eddig megszokott értelemben semmi keresnivalója nincsen, éppúgy elavult kifejezés, mint a szovjetember. Nem az állam, nem a politikai arisztokrácia határozza meg már, hogy mi a fontos, hogy mi a közügy. Amiről felvétel van, az órákon belül fent van az interneten, és ha elég érdekes, csak idő kérdése, hogy megtalálja az érdekességekre vadászó média. Így történt az ügynöklistákkal. Ha van a közszolgálatiságnak új értelme, akkor tehát azt remekül kielégíti a szabad verseny. Nem állami tévére, állami rádióra, gigantikus mediális skanzenre van szükség, hanem szabad versenyre, infrastruktúrára, frekvenciára, szabad közegre.

De a Barátok közt mindig le fogja győzni a Lyukasórát, és a Lyukasóra költői akkor is kevesebb gázsit kapnak, mint a szappanopera-színészek.

Tetszettek volna nem csinálni forradalmat.